The Comedy (2012) R.: Rick Alverson
Főszerepben: Tim Heidecker, Eric Wareheim, Gregg Turkington


Tim Heidecker neve adult swim-es berkekben csenghet ismerősen az elvontabb, vagy inkább elvetemültebb humorra vágyó amerikai tévénézők (vagy mondjuk magyar torrentezők) számára. Ám akinek nem csak ismerősen cseng, hanem mondjuk szemöldökét felvonva “NA!” felkiáltással fogadja Heidecker komoly színészi debütálását, az vagy azért van, mert ki nem állhatja a nevével fémjelzett műsort, vagy mert éppenséggel szereti azt, amennyire az lehetséges épelméjű humanoid nézőtől.
Mikor Heidecker és alkotótársa Eric Wareheim a 2000-es évek közepén felbukkantak a gyakran nézhetetlenségig tolt abszurd (és kétségkívül sötét) humorú szkeccs-műsorral, a Tim & Eric: Awesome Show, Great Job!-bal, gyakorlatilag megreformálták, de mindenképpen újabb dimenzióját mutatták meg annak, amit a XXI. Században humornak nevezünk. Az őrült vágásokkal és képi effektekkel operáló műsor hatása tagadhatatlan, kísérletező elmebeteg módjára robbantak ki a képernyőből, kutatva mi az ami még belefér, csak hogy mire elérik a józan ész és a jó ízlés határát, csámcsogva/böfögve és egyéb gyomorforgató hangokat adva átléphessék azt. Nézőként pedig nem tehetett mást az ember, vagy értetlenkedve kikapcsolta, vagy beteges hahotával díjazta. “Na és akkor mi van?”, kérdezhetné az aki ezt olvassa, hisz csupán a film főszereplőjéről van szó, mit számít milyen humort képvisel ő a televizió történetében. Nos, esetünkben azért kulcsfontosságú tudni Tim Heidecker szerepéről a modern humor világában, mert nagyban köszönhető a műsorból ismert brigádnak az, hogy a film amiről most írok nézhető, sőt mi több valóban vicces, és hogy egyáltalán működik.

Valóban vicces (bár igaz, humorküszöb kérdése), vígjátékról mégsem beszélhetünk. Helytállóbb ha antikomédiaként aposztrofáljuk, mondjuk, de az meg ugye mi a fenét jelenthet…
Rossz szereposztás esetén egy ilyen film könnyen elbukhat, lévén a szokásosnál is erősebben támaszkodik karaktereire. Arról van szó, hogy ezek a karakterek olyan színészeket követelnek, akik hitelesen tudnak ábrázolni olyan embereket, akik minden szociális helyzetben humort próbálnak keresni, akár megbántanak ezzel másokat, akár nem, akár helyénvaló, akár nem. Épp mintha bolondos (és korhatáros) vígjáték szereplőiként csöppentek volna a rideg valóságba. Mondjuk kómában fekvő apjuk szobájába, vagy éppen egy törtangolt beszélő taxisofőr hátsóülésére, aki nincsen humoros kedvében. Az alapötlet tehát kifejezetten kényes, nehéz is lenne elképzelni más arcokkal a film jeleneteit, melyek gyakran úgy nevettetnek meg minket egy-egy nevetségesnek nem mondható történést követően, hogy már csak pironkodva tudjuk nézni az eseményeket (ahogy a filmben viszont nem igen látunk pironkodni senkit).
Nem vígjáték tehát a The Comedy, időnként mégis vicces, mint ahogy az egy ember életéről is elmondható, mégsem mondhatja el senki, hogy vígjátékban él. A  gyakran zavaróan élettelen világot és embereket ábrázoló realista művészfilmek, illetve kísérleti filmek világában pedig bizony üde színfoltot jelent, ha a szereplők nem komolykodva, a játékosság csíráját se mutatva játszanak valódinak tűnni akaró embereket úgy, mintha művészfilmben szerepelnének, hanem eredendően tudnak viccesek lenni (mégha ez sokszor igen szükségtelennek is tűnik).

A rendező, Rick Alverson elmondása szerint utálja a vígjátékokat, így már magát a film címét értelmezhetjük egyfajta fricskaként. Egy dráma ami vicces, egy vígjáték ami drámai, egy film ami nem igazán akar egyik műfajba se tartozni, csak hömpölyög a maga sajátos medrében, és nem igazán akar magyarázkodni. Alverson mindenféle szájbarágás nélkül nyújt nekünk betekintést valamibe, ami zavarbaejtően igazinak tűnik, habár sose vagyunk egészen tisztában a részletekkel. Tényleges cselekményről nem beszélhetünk, a hiányos történetfoszlányokat melyekből a film felépül, nem éppen közönségbarát módon prezentálják nekünk, mégsem teszik túlzottan frusztrálóvá a filmet. Szóval nem kell azért Harmony Korine féle montázsok kellemetlenségére gondolni, de amit kapunk, semmiképp se tartozik a könnyen emészthető kategóriába, és összefoglalni is nehezen tudjuk a látottakat.

Meglehetősen különös élmény az egyébként meditatív, vagy éppen érzelmileg elszigetelt hangvétellel szemben, mikor a film véletlenül vígjátéki helyzetekbe kerül, mivel sose tudhatjuk pontosan, mikor kell nevetni, vagy, hogy kell-e egyáltalán. Ám amikor megtörténik, akkor sem igazán tudjuk hová tenni. Ez a kettős érzet, a humor, és a száraz, szinte dokumentarista módon megörökített ellenszenves életképek kontrasztja teszi a filmélményt nehezen emészthetővé, és kissé pofátlanná.
 Hogy mégis mire fel üljük végig ezeket a látszólag véletlenszerűen kiragadott, lazán kapcsolódó jeleneteket? Mondjuk a lebilincselően hiteles karaktertanulmányért, melyet Tim Heidecker meglepően erős alakítása révén kapunk, egy olyan rendező keze alatt, aki nyilvánvalóan tudta mit csinál, mikor egy jól összeszokott csapatot verbuvált filmjéhez (Heidecker, Wareheim, Gregg Turkington), akik nyilvánvalóan megértették azt, amit a rendező filmre akart vinni. Könnyen lehetne idegesítő film a The Comedy, vagy akár nevetséges (a rossz értelemben), és sokak számára talán így is hat, de egy szűkebb közönség számára bizony mély benyomást tehet. Alverson ügyesen babonázza meg a nézőt, olyan hangulatot keltve, amitől úgy érezhetjük a végefőcím után, láttunk valami érdekeset, mégha nem is tudjuk feltétlenül megmagyarázni mi az amit láttunk. Még szerencse, hogy van címe…